183 évvel ezelőtt a korabeli legnagyobb árvíz 1030 cm-es magasságával tarolta végig a Duna-menti településeket Esztergomtól Szabadszállásig.

A tartós hideg miatt befagyott a folyó, amely a felsőbb részeken és azok vízgyűjtő területein hamarabb olvadásnak indult, mint a Duna-kanyar utáni területeken. A sebes víz magával sodorta a lassabban olvadó szakaszok jégtábláit, amelyek óriási jégdugaszokat képeztek a folyón, megakadályozva ezzel az egyre növekvő mennyiségű víz lefolyását. Egy ilyen jégtorlasz Visegrád és Kisoroszi között alakult ki, emiatt a felette lévő szakaszon egyre emelkedett a víz szintje.

Március 5-én már a Duna elborította Esztergom alacsonyabban fekvő utcáit, 8-án, a Ferences templom kivételével víz alá került a belváros. A víz szintje egészen 13-ig emelkedett, ekkor már a folyótól messzebb lévő városi részek is a víz áldozatául estek.

A városban a legnagyobb kárt a királyi városrész szenvedte el, a házak 74% -a semmisült meg, a 853-ból 630 pusztult el és további 89 rongálódott meg, a másik három városrészben a kár jóval enyhébb volt. Az árvízi mentés és helyreállítás központját a mai Duna Múzeum épületében alakították ki, onnan koordinálták a munkálatokat.

A rendkívüli pusztítás híre egész Európát megrendítette és adakozásra ösztönözte az embereket a királyi magasságoktól kezdve az egyszerű polgárokig. A befolyt összeg Esztergomban is jelentősen felgyorsította a helyreállítási munkálatokat, illetve lehetővé tette az árvízkárosultakról való szervezett gondoskodást is.

Ez a katasztrófa és az 1876. tavaszi dunai árvíz, valamint az 1879. márciusi tiszai árhullám tette szükségessé az országos vízügyi szolgálat kialakítását, melyben nagy szerepe volt Baross Gábor közmunka és közlekedésügyi miniszternek - aki középiskolás éveinek egy részét az esztergomi bencés gimnáziumban, 1687-2010 között a Szent István Gimnázium - töltötte , minisztériumának részeként kezdte meg munkáját 1886. május 1-én a Vízrajzi Osztály, melynek feladata lett a vízállások rendszeres mérése és közlése.