Esztergomban

A szűkös kis utcák emléket rónak
Falakban a kövek már nem gyászolnak
A járdák közt is csak mutatóban a kopott
Már csak az maradt, mit az a sok század el nem lopott

Én nem vagyok Petőfi, nekem kellenek a hegyek
S itt van belőlük bőven, hogy másnak is legyen
Az egyikük kövébe jókora hagyma gyökerez
A rétegek alatt a múlt püspökei, jelenben a hit, imádság és kegyelet

Oldalában a vár, romjaiban díszeleg
Toldott-foldott falaiban csak találomra ragasztott régi kövek
Belsejében a falakon foszlány freskó részletek
Királyok éltek itt, kezükben pásztorboként a jogar
Innen vigyázták, terelgették a máig is erősítendő magyar hitet

Másik hegynek tetejében
Egy olajfás kert közepében
Kékre mázolt ablakok üvegében
A tiszta lég hűs csendjében
Pihent egykori példaképem

Itt fogadta barátait
Itt csűrte-csavarta szavait
Papírra itt öntötte gondolatait
Kövek, fák, bútorok őrzik emlékeit

Lent a völgyek zeg-zugánál
A város nyüzsgő szív zajánál
A teret őrző katonánál
Árkád alatt, mint régen is
Cukorkások teszik boldoggá gyermeki álmaink

Odébb régi líceum
Amott meg tanítót tanítanak
Őrzik még a keresztény hitet az ódon falak
Teszik ezt azért, hogy azok a csemeték, egy igaz irányba tartsanak

Lent a völgyben, Dunánknak köjke csendben csobogva csorog
A kis híd után, már néhány lépés, s anyjának ölébe szalad
A kicsinél s a nagynál is, sétány, azon sorban padok
Szerelmet suttognak a nyárfák alatt szomjas galambok

Hidat vertek a viszály köré
Mint sértett hölgy nyakába
Békét remélő ajándék láncot
Összekötve ezzel, magyart, magyart és szlovákot