Az ünnep előestéjén a temetőben vagy a templomban szokás áhítatot tartani az elhunytakért. E naphoz számos néphit kapcsolódik, így például ilyenkor tilos volt a munka, nem volt szabad semmiféle földmunkát végezni, hogy ne háborgassák az elhunytakat. Sokfelé terjedt el az a hiedelem, hogy a halottak ilyenkor hazalátogatnak, ezért számukra is megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra, és gyertyát gyújtottak. A gyertyák értük égtek, a tűz ugyanis megtisztulást hozott.

A halottak napjához hozzátartozik a gyász, amely tetőtől talpig bejárja az embert. Az egyes kultúrák másként és másként gyászolnak. A caiapó indiánok a gyász ideje alatt például nem vágják szakállukat és hajukat. A szokás Európában sem ismeretlen. Így tettek Lisszabon lakói is, amikor 1521-ben I. Manuel király meghalt. Vannak népek, amelyek böjtölnek, vannak, akik viszont lakomákkal emlékeznek. Vannak, akik siratják halottaikat, mások jajveszékelnek, és vannak olyanok is, akik énekelnek és táncolnak, mint például a kaingagok és a bororók Brazíliában.