'Egy forrás ha feltör, egy ideig még ihatatlan a vize' - e gondolat jegyében beszélgettünk „A remény emberei” című műsorunkban Dr. Jelenits István atyával, Széchényi díjas piarista szerzetessel, aki teológus, író és tanár is egyben. Mesélt gyermekkoráról, Istennel való kapcsolatáról, a Rómába való biciklis útjáról és arról, hogy mi a véleménye a bevezetendő iskolai hittanoktatásról. Mint mondta ezzel kapcsolatban nem központi irányításra, hanem bölcsességre van szükség.

A nem mindennapi életutat bejáró Jelenits atya Berettyóújfalun született 1932-ben. Mint elmondta, Trianon után csonka megyék jöttek létre és Nagyvárad átkerült a határ másik oldalára, így Berettyó lett a megyeszékhely. Az apja itt pályázott meg egy állást, így kerültek ide, ahol megyei tisztviselők telepén éltek, a ház azóta múzeumként működik. „Érdekes volt a lakosság összetétele, inkább protestáns volt, kevés katolikus”- mondta az atya. Édesapja jó viszonyban volt a református tiszteletessel, együtt járatták a Nyugat című újságot.

A gimnazista évek már Nagyváradon teltek a visszacsatolás után és itt érték az első igazi megrázkódtatások a légiriadó, a háború, a szomszédház bombatalálata, zsidó osztálytársak elvitele és egy család öngyilkosságba menekülése a deportálás elől. Aztán, ahogy kézipoggyásszal menekítették őket Pestre, ahol apját behívták, majd amerikai fogságba került, utána Pesten telepedtek le.

Bár a piaristáknál érettségizett, egy időre más irányba sodorta az élet, mivel csak 14 kispap lehetett az addigi 30 helyett és az betelt a régiekkel, így jelentkezett a bölcsészkarra, irodalomszakra vették fel, bár mint mondta ”jobban szereti annál, mint hogy taníthatná”. Közben civilként járt teológiára is, így 1959-ben ebből doktorált. Így magyar és hittantanár lett végül.

Jelenits atya a mai kor problémáját abban látja, hogy a gyerekek a sok információt nem tudják feldolgozni, megnyílt a világ, kapkodva élnek. A diktatúra alatt búra alatt voltak, amit tudtak azt csinálták maximálisan. Manapság hiányzik az olvasás elmélyedő figyelme. Fontosnak tartaná, hogy értelmiségi létre, gondolkodásra neveljen az iskola. Felhívta a figyelmet a szomszéd népek irodalmának fontosságára, hogy ne csak a francia, német irodalomról tanuljanak. Az egyházi iskolák feladatának tartja, hogy ne csak a hitet tanítsa, hanem a kultúrába is vezesse be. A szülőt segíteni kell, hogy utat találjon a gyerekhez.

Az ismét bevezetendő hittanoktatással kapcsolatban azt vallja nagy bölcsességre, nem központi irányításra van szükség és puszta jó akaratból nem lesz rögtön tökéletes megoldás. Mint a teológia doktora állítja „egy forrás ha feltör, egy ideig még ihatatlan a vize.”

1948-ban államosították az iskolákat, megszűnt a cserkészet, a lakásokban bibliát olvastak, beszélgettek egymással. A bibliával akkor lett igazán szoros a kapcsolata, mikor Pesten a Rendi Főiskolán tanított és a biblikus tárgyak oktatását is rábízták. Ehhez modern szerzők megismerése is kellett, ami személyes életére is nagy hatással volt. Ma is fontos életében a fiatalsággal és a művészettel való kapcsolata.

A kerékpározás Kecskeméten vált életformájává, a 60-as években is nagy túrákat csináltak, amikor még térképek sem voltak. Bejárták a Felvidéket, Krakkót, Brassót. Sok emberrel kerültek kapcsolatba, ahol szállást kértek. Aztán sikerült eljutniuk Rómába is bringával. „Más lélekkel gondol vissza, aki kerékpárról ott száll le”-zárta a beszélgetést Dr. Jelenits István atya.